Lea
Feszült vagyok,
és ezt bármennyire is szeretném titkolni, nem tudom. Végig érzem magamon
tekintetét, ám én felé sem nézek, hiszen egyikünk sem szeretné, ha az idők folyamán
kérdésekkel bombáznának bennünket. A lebukást pedig egyértelműen egyikünk sem
szeretné.
Kínosan nézek
Harryre, amikor olaszul kezd el beszélni a társaihoz, mire a lányok a fiúk
karjaiban elhagyják az asztalunkat. Belekortyolok italomba, és a srácra nézek, aki
átdobja vállaim fölött a kezét.
- Tudod, nem
illik olyan nyelven beszélni, amilyet valaki a társaságban nem ért – nézek rá,
mire féloldalasan elmosolyodik.
- Te vagy egy
idegen országban – feleli.
- Nagyszerű érv –
mosolygok rá. – Nekem mennem kellene – felelem, hiszen már igen későre is jár.
- Két feltételem
van – hajol közelebb, hogy a zene miatt is jól halljam.
- Mégpedig? –
játszadozom vele, és örömmel látom, hogy belemegy. Lábamra simítja kezét, ám
szerencsére ruhám alá nem csúsztatja, amiért hálás is vagyok magamban.
- Hazaviszlek,
ugyanis szívemre venném, ha valami történne veled – mondja. – A második, hogy
holnap egy késői reggeli, korai ebédre velem tartasz.
- És, ha nem
szeretném teljesíteni? – érdeklődöm.
- Hát elrabollak –
villantja meg fogait, majd a vizébe kortyol. Viccesnek próbálja mutatni magát,
amikor teljesen komolyan gondolja, tudom.
- Milyen
egyszerűen közlöd – nevetek fel. – Végül is, nemi erőszak majd rablás, hova
tetőzöd még a dolgot?
- Megmondtam,
hogy nem én tettem – mordul rám, mélyen szemeimbe nézve. – Ha én tettem volna,
akkor az éjszakát már nem a hotelben töltötte volna, a rendőrséges incidens
után. Meghurcoltak. Szóval, jobb, ha ezt többet nem veted a szememre, mert még
a végén megmutatom, hogy valójában milyen, amikor én, erőszakollak meg, baba.
- Nagyon
megnyugtattál.
- Nem szokásom
dédelgetni a nőket – őszintén válaszol. – Szerintem tudod, hogy ki is vagyok.
- Harry, egy
srác, aki félelmet kelt a női elmékben.
- Nagyon vicces –
horkan fel. – Menjünk – áll fel, és kezét nyújtja, mire kérdően nézek rá, ám
nem szólok semmit inkább. Belecsúsztatom tenyeremet az övébe, másik kezembe
táskámat fogom, és felállok. – Látod, nem is olyan nehéz, ha csak elfogadod az
ember kedveskedését.
- Valóban –
mondom automatikusan.
Szorosan fogja
kezemet, miközben maga után húz egészen a bejáratig. Senkitől sem köszön el,
egyszerűen oldalra húz, és egy fekete, lesötétített üvegű autóhoz, amelynek
hátsó ajtaját kitárja előttem. Bemászom, és arrább csúszom, így ő is
csatlakozik hozzám.
Elől már egy
nagydarab férfi ül, aki nem beszél, csupán bólint, amikor Harry közli olaszul,
hogy hova is menjünk.
- Remélem, hogy
tetszett a hely – mondja kimérten.
- Igen, bár a
táncot nem igazán próbálhattam ki – felelem kihívóan, remélve, hogy behálózása
kellően célba ér.
- Hát akkor ezt mindenképpen pótolnunk kell a
közeljövőben – mosolyog. – Nos, megérkeztünk – informál, amikor a hotel
bejárata előtt parkol le a sofőr. – Tizenegy óra magasságában ugyan itt foglak
várni – közli.
- Köszönöm a
fuvart és az estét – szállok ki, mire hallom, hogy ő is elhagyja a járművet.
- Nekem öröm,
hogy találkoztunk – fogja meg a kezemet, és kézfejen csókol, majd utamra is
enged.
Mosolyomat
levakarom arcomról, miközben befelé haladok a hotel előcsarnokában egészen a
liftig. A falnak támaszkodom, és előveszem a telefonom. Gyors üzenetet küldök
Niconak, majd lenémítom a készüléket és besétálok a szobámba. Lerúgom a magassarkút,
táskámat az asztalra dobom és a ruhától is megszabadulok. Fogalmam sincs, hogy
hány óra, de sietek a fürdőbe gyors fogmosásra, smink lemosásra, s egy trikót áthúzva
fejemen bedőlök az ágyamba. Szemeim maguktól csukódnak le, amiért igazán hálás
vagyok.
*
Mivel a
besötétítést a korai órákban mikor hazaértem, elfelejtettem, így egyáltalán nem
lep meg, hogy a nap sugaraira ébredem. Arcomba süt a nap meleg sugara, így
hátamra fordulok és kinyújtózom.
Az éjszaka
emlékei utat törnek maguknak, ám ezeket megzavarja a dörömbölés az ajtómon. Nyögve
felkelek, telefonomat magamhoz veszem, és az ajtóhoz megyek, amelyet ki is
tárok.
- Rengetegszer
hívtalak, miért olyan nehéz felvenni azt a telefont? – csattan azonnal Nico,
mire csak megforgatom szemeimet.
- Mit akarsz? –
ülök le az ágyra.
- Találkoztál
vele?
- Igen, és együtt
is ittunk, majd hazahozott… és.. basszus – nézek a telefonomra. – Tíz perc
múlva itt van értem. El kell menned.
- Hova mentek? –
érdeklődik, míg én szekrényemhez rohanok és kiveszek pár ruhadarabot.
- Ebédelni.
- Visszajövök
este – mondja, és már távozik is a szobámból. – Vigyázz magadra – közli, s becsukja
az ajtót, én pedig rohanok a fürdőbe egy gyors zuhanyra.
Hajamat szoros
copfba hagyom, míg szememet kihúzom, számra pedig egy könnyed rúzst viszek fel.
A szobába magamra kapom a lenge ruhákat, és tornacipőmet is felveszem. A
tükörbe pillantva végignézem külsőmet, amely eléggé a koromhoz méltóra
sikeredett. Táskámba elteszek minden fontos dolgot, s amint indulni szeretnék,
megszólal a házi telefon. Nem veszem fel, hanem csak becsapom szobám ajtaját,
és a lifthez sietek, amely szerencsémre ott van már. Beszállok, és megnyomom a
gombot, míg a telefonomra pillantva megállítom, hogy már negyed tizenkettő is
elmúlott.
Kilépve a
felvonóból rohamos léptekben indulok a kijárat irányába, ám nem véletlen egy
mellkasba ütközöm.
- Elnézést –
szabadkozom azonnal olaszul.
- Semmi baj,
kisasszony – olasz hangot meghallva azonnal felpillantok az előttem álló
személyre. – Nem is tudtam, hogy beszéled a nyelvünket – mondja immáron
angolul.
- Csak az ilyen
nagyon alapokat – felelem azonnal. – Sajnálom, elaludtam.
- Nincs probléma –
mondja. – Induljunk, éhen halok.
Elindulunk ki az
épületből. Harry keze derekamon pihen, így vezet kifelé egyenesen az autóhoz,
amelyben a sofőr már benn ül. Kitárja előttem a hátsó ajtót, mire beülök, ám
becsukja, mire beljebb csúsznék. Megkerüli a járművet és mellém ül, majd
indulunk is.
- Kipihented
magad? – kérdezi.
- Azt nem
mondanám – nézek rá. – De rajtad cseppet sem látszik az álmosság.
- Megszoktam ezt
az életvitelt – könnyedén mondja.
- Érthető –
mosolyodom el. – Hova megyünk? – kérdem, amikor a belváros felé vesszük az
irányt, és egy sétáló utca elején meg is állunk.
- Van egy igazi
olasz étterem az utcában. Személy szerint nagy kedvencem – mondja, s elhagyja a
járművet. – Gyere – nyújtja a kezét felém, amikor kitárja az ajtót.
Belecsúsztatom
tenyerem az övébe, és kiszállok. Táskámat vállamra helyezem, és türelmesen
megvárom, amíg pár szót vált olasz nyelven a sofőrrel.
Csendben sétálunk
végig az utcán. Az emberek tekintete erősen fürkészi Harryt, és ez kissé
zavaró, de egyben jó dolog is, hiszen velem van, még ha célom is van az
egésszel, akkor is magam mellett tudhatom. Nem tagadom, nagyon is helyes srác,
és ha nem az lenne aki, akkor talán komolyabban is tudnám venni közeledését.
Megérkezve
nagyjából a sétálóutca közepére, bevezet az említett étterembe. Benn klíma
megy, így a levegő már is emberibb.
Mindenki köszönt
bennünket, ahogyan haladunk befelé egészen egy oldalsó asztalig, amely tisztes
távolságban van a többitől. Harry úriember módjára húzza ki a széket, mely
cselekedetét meg is köszönöm, és elfoglalom az ülőhelyet.
- Mit kérsz inni?
– néz rám.
- Narancslevet –
felelem, mire bólint és olaszul leadja az italrendelésünket.
- Csodálatosan
festettél tegnap, bár ma sem panaszkodhatom – dicsér.
- Köszönöm –
mosolygok rá.
- És mi dolga van
erre egy fiatal lánynak?
- Újságíró
vagyok, vagyis még eléggé az elején vagyok a pályámnak, de igyekszem.
- Hova valósi
vagy?
- Úgy is tudod,
nincs igazam? – kortyolok bele narancslevembe.
- New York –
bólint. – Igazán nyüzsgő, és veszélyes város.
- Nem veszélyesebb,
mint Szicília.
- Éles a nyelved,
ez tetszik – vigyorog.
- Azért, mert
elmondom a véleményem és nem magamban tartom? – kérdezek vissza.
- Tudod, itt a
nőknek a szava semmi. Elég mázlista vagy, hogy végighallgatlak.
- Amerikai lány
vagyok, és nem olasz. Meglehet a véleményem és meg is van – felelem röviden.
- Miről kell
írnod? – kérdezi a témát terelve.
- Az olasz
életekről, emberekről és a kultúráról.
- Akkor miért is Szicíliában
vagy?
- Mindenben
keresel hibát, igaz?
- Csak amiben
lehet – mondja, amikor a pincér visszatér. – Rám bízod magad? Hidd el, nem
fogsz csalódni – néz rám vidáman, mire bólintok. Olaszul adja le a rendelést,
amely nagyon csábítóan hangzik. Tudom, hogy jól választ, hiszen már csak a neveik
is fenségesen hangzanak. Végén megköszöni, a srác pedig távozik az
asztalunktól. – Szóval, hogyhogy Palermo?
- Mindig
információra éhes vagy?
- Nem szép
kérdésre kérdéssel felelni.
- Minden
kérdésedből, kérdés következik – rántok vállat. – Akkor, hogy választ is adjak.
Azért, mert ez a város tetszett. Valahogyan olyan közvetlenek az emberek, és
gyönyörű hely. Nem mennék olyan településre, ahol nem érzem jól magam.
- Még is történt
már negatív dolog itt veled.
- Ne beszéljünk
róla – húzom el a számat. – Most én kérdezek. Angol a neved, de te olasz vagy,
ha jól tudom?
- Félig meddig –
bólint rá. Édesanyám angol, édesapám pedig olasz volt.
- Akkor is
furcsa, hogy itt élsz, és angol a neved.
- Apukám
mellettem volt, csak pár éve hunyt el, míg édesanyám csak gyermekkorom része
volt. Az ő emlékére vettem fel a családnevét – magyarázza.
- Ez nagyon szép
gesztus – mosolygok rá.
- Hát legalább te
így gondolod. Apámnak nem egészen ez volt a véleménye.
- Mi történt? –
információra éhesen kérdezem.
- Ez egy másik
nap története – kacsint rám, és megköszöni a pincérnek, amikor leteszi elé az
ételt. A férfi távozik, én pedig az ételemmel kezdek ismerkedni. –
Paradicsomos, bazsalikomos, mozarellás – mondja Harry. – Könnyű étel, az
elkészítése sem túl bonyolult, és nagyon ízletes is.
- Nem gondoltam
volna, hogy tudsz főzni – mondom, amint a kezembe veszem a villát.
- Eljön annak is
az ideje, hogy főzök neked – kacsint. – Jó étvágyat!
- Neked is –
teszek a villámra egy falatot, és emelem a számhoz.
*
- Nagyon finom
volt, köszönöm – mosolygok rá, már a hotel előtt az autójában.
- Örülök –
simítja meg derekamat. – Ma este is a klubban van egy kis dolgom. Nem szeretnél
velem tartani?
- Hogy újra csak
ott üljek? – pillantok rá.
- Talán egy tánc
is belefér – mondja.
- Rendben,
legyen. Most viszont mennem kell, ha nem haragszol.
- Randi?
- Munka, de úgy
is tudod – nézek rá, mire csak nevet önfeledten.
- Akkor tíz
magasságában ott vagyok érted, ha neked is megfelel.
- Tökéletes. Még
egyszer köszönöm az ebédet – hálálkodom, és kinyitom az ajtót. Bólint, csókot
dob, én pedig becsapom az ajtót, és besietek a hotel hatalmas épületébe.